Susan Evans

-- Név: Susan Evans
-- Születési dátum, hely: Ipswich, 1986. április 03.
-- Kor: 24 év
-- Nem: nő
-- Anyja neve: Charlotte Harris
-- Származás: európai /brit/
-- Lakóhely: 376. Bush street (Chinatown), San Francisco, California, 94111, USA
-- Családi állapot: egyedülálló
-- Munkahely: St. Luke's Clinic, gyakornok




-- Magasság: 170 cm
-- Testsúly: 54 kg
-- Hajszín: szőkésbarna
-- Szeme színe: barna
-- Betegség: cukorbeteg
-- Vércsoport: AB Rh.:pozitív
-- Donor: nem


Felettébb bájos. Babaarcú, barna szemű, szőkésbarna hajú fiatal lány. El se hinnéd róla, hogy orvos lesz egyszer belőle. Inkább néznéd modellnek, vagy valami hírességnek. Pedig nem az. És nagyon jól megvan a St. Luke-ban, nem vágyik másféle babérokra.
Ruházatában a fiatalos, divatos dolgokat kedveli, haját hol leengedve-hol összefogva hordja. Ápolt és tiszta.
Hófehérben pedig azt hihetnéd, hogy egy igazi angyalka, melyre az ajka sarkában ülő kis mosoly rá is játszik.


Alapvetően egy szerethető, kedves és segítőkész lány, aki kicsit talán kevésbé van szociális készségekkel megáldva. Félénk, no. Nem jár partizni, csak ha muszáj. Nem iszik, nem drogozik, nem... na jó, a kávét azt szereti.
Nehéz a bizalmába férkőzni, de nem lehetetlen. Akinek sikerül az egy bájos, okos és a világ dolgai iránt nyitott, érdeklődő lányt ismerhet meg benne.
Amit még lehet róla tudni, hogy bár szentül állítja, hogy a fiúkhoz vonzódik, adott a tény: egyikkel se maradt meg együtt huzamosabb ideig.


* 1986. április 03. – Welcome little princess!
Angliában születtem, egy csendes vidéki kisvárosban. Ipswich-ben. A házunkhoz csinos kis telek is tartozott, kerttel, gyümölcsössel és kis tóval.
Édesapám egyszerű szerelő volt, amolyan ezermesterféle, míg édesanyám elismert orvos. És az egyetlen a városunkban. Többre is vihette volna nagyanyám szerint, ha nem szeret bele fülig apámba.
A nagyi és apuka sose jöttek ki valami jól, anya és én voltunk az állandó villámhárítók közöttük. Ja igen, azt elfelejtettem mondani, hogy nagyi velünk lakott, miután nagyapám a születésem előtti évben elhunyt.
Ez több szempontból is hasznos volt, hisz anya rengeteget dolgozott, volt, hogy késő éjjel is ki kellett mennie beteghez. Nagyi viszont ott volt, hogy vigyázzon rám, lefektessen, vagy épp főzzön, mosson rám és apára.
Az ő „munkahelye” a telkünkön volt, a hátsó udvarban. Valaha pajta lehetett, de ő felújította és amolyan tároló-garázs, no meg ugye munkahely funkciót töltött be. Foglalkozott az öregem mindennel, legyen szó apróbb javítanivalókról, kerti szerszámokról, vagy akár autókról, háztartási gépekről.

* 1989-1992 – Diabetes? No way!?
Iskolalátogatási kötelezettségemnek eleget téve kezdtem meg az óvodát, hiába tiltakozott nagyanyám, hogy majd elleszünk mi otthon, majd ő megtanít mindenre, amit kell… Édesanyám szerint „a gyereknek” – azaz nekem – kell ennyi közösségi élet, meg aztán nagyim se volt már kifejezetten mai csirke, hogy úgy mondjam. Neki is jót tett egy kis délelőtti pihenő az unokázásból.
Mielőtt iskolába kerültem volna, kezdtek el szaporodni, sűrűsödni a rosszulléteim és gyanakvó természetű, orvosi végzettségét büszkén kamatoztató édesanyám elcipelt a legközelebbi nagyobb városba, hogy ott nem épp kellemes kivizsgálások árán közöljék vele: A lánya cukorbeteg.
Gondolhatjátok, mennyire nem fogtam fel akkor – alig hat évesen – hogy mivel is jár ez. A teljes életmódomat megváltoztatta, szerencsére – és a jó nevelésnek köszönhetően – ma már rutinosan tudom, mik a teendőim e téren.

* 1992-2000 – Beautiful but… lonely
Szerettem iskolába járni. Legalábbis az órákat imádtam. Imádtam, ahogy a történelem tanárom előadta a különféle korok történelmének jelentős eseményeit, ahogy a magyartanárnőm lelkesen számolt be a nagy írók, költők munkásságáról.
Ellenben a szünetek, különféle kötelező jellegű iskolai programokról legszívesebben a világ túlsó feléig menekültem volna!
Mivel Ipswich eléggé kis város, így mindenki ismert szinte mindenkit. Mindenki tudta, ki kinek a kicsodája és épp mi az aktuális pletyka róla.
Egyszer elsőben rohamom volt az iskolában – a testnevelés tanárnő segített rajtam – és attól fogva úgy kezeltek, mintha valami karanténba való személy lennék. Nyíltan nem kerültek, de érezni lehetett rajtuk, hogy nem tudják, hogy merjenek közelíteni felém.
Csak akkor szólítottak meg, ha muszáj volt, csak akkor hívtak a szülinapi zsúrjukra, ha az anyjuk ferde szemmel nézte volna, hogy „a doktornő lánya” nincs jelen az eseményen…
Így tehát azt hiszem, érthető, miért is utáltam az órák közötti szüneteket: többnyire egyedül ácsorogtam az iskolaudvaron, csendesen figyelve a többiek játékát.
Tanulmányi eredményeim pedig ezzel ellentétben magasan íveltek, főleg biológia és kémia terén.

* 2000-2004 – Smalltown girl in the big city
A gimi teljesen más világ volt az előbb leírtakhoz képest. Az évfolyamtársak jóvalta elfogadóbbnak és tájékozottabbnak tűntek e téren, ami lehet, abból adódik, hogy idősebbek is voltunk, mint az általános iskolában. De lehet, hogy abból, hogy London a fővárosunk, nyüzsgő metropolisz, ahova naponta ingáztam – eleinte tömegközlekedéssel, miután megszereztem a jogsimat, már magam. Nem volt egy menő autóm, de ami volt, az sose hibásodott meg – hála apának. Meg aztán… sokaknak kocsijuk se volt, szóval egész menőnek számítottam a régi kis járgányommal.
Itt ismerkedtem meg az első igazi barátnőmmel, akivel rengeteg időt töltöttünk együtt. Együtt tanultunk délutánonként, együtt jártunk moziba, színházba és egyéb kulturális kiállításokra. A partizós, utána hányós dorbézolás valahogy nem volt a mi világunk, erre az első tanév után rájöttünk. Persze, ettől még a pasik nem maradtak ki az életünkből, de én valahogy sosem bírtam megmaradni sokáig egy mellett. Volt, akivel az első csóknál tovább nem is jutottunk.
És mindezek mellett a tanulásra nagy gondot fordítottunk, így egyikünknek se volt nehéz letennie az érettségit és a legnevesebb egyetemek közül válogathattunk.
Ő maradt Britanniában, én távoli vizekre vágytam. Orvos akartam lenni, mint anya. Sőt, ha lehet, jobb orvos, mint ő. Többre vinni, túlnőni a kisvárosi doktornőt.
Éppen ezért egy neves tengerentúli egyetemet céloztam meg, - és be is kerültem - a Stanfordot.

* 2004-2009 – Hello new world!
Míg szüleim és nagyanyám nehéz szívvel váltak el tőlem, én titkon nagyon is örültem az önálló életnek. Persze… az életvitelem ettől semmit se változott. Nem lettem partihercegnő, vagy Miss Népszerű. Egy voltam a sok szorgos egyetemista közül, akik a Stanford campusán rohangálnak.
A koleszban három csajjal voltam összezárva, mindhárman nagyon különböző egyéniségek voltak. De jól kijöttünk.
Cindy az a tipikus szőke bombázó volt, akiért bolondultak a srácok, így ritkán aludt a szobájában, többnyire másutt töltötte az estéit. Megan könyvmoly volt, még nálam is jobban, Bethany pedig… nos, ő nyíltan vállalta, hogy biszex. Nem mintha elítélném érte, de… akkor még voltak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban.
A tanulmányaim zökkenőmentesen folytak és ijesztően gyorsan, így az egyetemnek nevezett munkaerőgyártó gépezet mire észbe kaptam, már ki is pottyantott magából egy ropogós, frissen nyomtatott diplomával a kezemben.
Aki azt hiszi, ezek után rohantam haza a szüleimhez, Angliában elhelyezkedni, az nagyon téved.
Megszerettem San Franciscot, sok emlékem köt ide, tehát maradtam és jelentkeztem gyakornoknak az egyik neves klinikára.

* 2009-től – Heavy days
Jelenleg egy bérelt kis lakásban élek a kínai negyedben. A főbérlőm koreai származású és nehezen tűri a késedelmet, már ami a bérleti díjakat illeti. Nem csoda, hogy a naptáramban szorgosan fel vannak jegyezve a határidők, amikor fizetni kell. Nem szeretnék utcára kerülni a napjaim zsúfoltsága miatt bekövetkező néhai feledékenység miatt.
Merthogy igencsak tele vannak tömve a napjaim, melyek nagy részét az teszi ki, hogy munkába el – gyalog, vagy biciklivel a rendszeres mozgás miatt – munkában megszakadni, majd munkából haza. Esetleg ha marad egy kis időm, akkor azt a barátaimra költöm. Saját magamra szoktam gondolni utoljára, ezért sokan meg is szóltak már, de azt hiszem, én ilyen maradok.
Szorgalmasan végzem a dolgom, amit a rezidensem rám ró és élem a szingli csajok életét. Nem foglalkoztatnak már a pasik, nincs is időm olyasmire, hogy párkapcsolat…